After After Before

Az égboltsapkájú

Aki előtt a kaput becsukják,
és azt kiálltják: „rosszkor születtél!”
Megáll a csöndben, és arra vár még,
Hogy tán kiszólnak, talán csak játék.

Ott álldogál még amíg az este
- az ő estéje leszáll a földre.
Kisétál csendben kettős fasorba,
végén kilép az üres világba.

Fejébe húzva kerek kék sapka,
simára húzva, körben leszegve.
Az úton nem szed mellé virágot,
holtáig hordja égboltsapkáját.

Tündér szemekkel üres mezőkre,
határ határát ahol elveszti.
Mindig van onnan tovább hova menni,
ottan többé már nem ismeri senki.

(Cseh Tamás)

Remélem, értitek. Vagy legalábbis közelebb kerültök ahhoz, hogy mit jelent nekem ez az utazás. A legtisztességesebb mégis azzal kezdenem, miért indultam el egyáltalán erre a kelet-nyugat útra – a legszebb, hogy szerintem közben bennem is változni fog, mert részben rá kell jönnöm magam is–, hátha megkönnyítem a döntést a nem-olvasásra. Újságírói optimizmus, tudjátok.

Ha cikket kellene írnom, biztos azzal kezdeném, mekkora buliban voltam a minap Venice Beachen, milyen volt életemben először strip clubba menni egy teljesen véletlenszerű estén Detroitban, vagy milyen szép az óceánpart, Rothko képei NY-ban, és mi miért. Azonban, készüljetek fel: a körülöttem zajló történések rengeteg érzést, gondolatot, emléket, illúziót keltettek, ezért hatalmas kanyarokat is tenni fogok, ahogy mindezt elmesélem. Ez helyenként lehet unalmas, esetleg bárgyú, szentimentális, okoskodó – de bízom benne, többnyire érdekfeszítő és vicces is. Nem mellesleg, jó eséllyel nem mindent fogok kronológiai sorrendben elbeszélni, ami helyenként fárasztó lehet. Sok lesz a rendkívül őszinte elem – már e sorok írásakor is ezt teszem –, ami nyilván nem titok, de mégis tekintsetek úgy rá: tévedhetek, magamról és a világról is. De ami összefüggést látok, megosztom veletek az út erejéig.

Könnyű - nehéz

Az eltelt évek – talán nem is vettem észre, hogy mennyire – prés alá helyeztek. A számos összetevőből talán a legerősebb nyomás a munkám, pontosabban a hivatásom, hobbim felől érkezett. Én őszintén úgy gondolom, hogy "Az Unya" nem csak a barátaim vagy a családom által ismert entitás, hanem olyan valaki, akire tisztességes újságíróként is tekinteni lehet – mármint azok számára, akikkel két mondatnál többet volt személyesen lehetőségem beszélni. Az utolsó két munkahelyemről szeretnék beszélni, mert így lehet leginkább megérteni, miért keresem, mit lehetne másként tennem.

 

A Forbes még 2021-ben adott lehetőséget, hogy kizökkenjek a napi újságírói munkából. Vágytam erre a tapasztalásra. Kicsit elfáradtam ugyanis, hogy bár folyamatosan bemutatjuk, mi történik a világban és az országban, az évről évre kézzelfoghatóbb változásokat, az osztályrészünk megvetés. Azok közül, akikre egyfajta mentorként, szakmai világítótoronyként tekintettem a korábbi kollégáim közül, a fele elhagyta a pályát – mind idősebb nálam tizenöt-harminc évvel. Elkezdtem hát én is olyan lehetőséget keresni, ahol az elképzelt társadalmi hasznom beteljesítése mellett – ami nagyon fontos az önértékelésemben –, valahogy ne a napi közéleti ügyek történései határozzák meg a munkámat. Mégsem ment a Forbes, mert túl messzire szaladtam a félelmemben, hogy én is belefáradok abba, amit szeretek. Az első egy-két hónap tele voltam lelkesedéssel, ennek is köszönhetően szerintem életem egyik legjobb riportját írtam Valter Attiláról. Majd ennyi. Egyik pillanatról a másikra történt, de nem tudtam kapcsolódni a témákhoz. Az emberekkel mindig jó beszélgetéseim voltak, de képtelen voltam elfogadni, hogy nem bemutatunk és kibeszélünk egy társadalmilag fontos ügyet, problémát – márpedig sikeres emberek is bőven beszélnek erről. A Forbes nem ezt teszi, mindazonáltal nagyon fontos, hogy milyen értékek szerint válogatnak vállalkozók között, a cégeik által produkált számok alapján is megkérdőjelezhetetlen, érdekes és mintaadó történeteket mutatnak be. De nem élünk tökéletes világban, nekem pedig nem ment, hogy csak ezzel foglalkozzam. Ez kihatott a morálomra is, az utolsó utáni pillanatos cikkleadások pedig nehézséget jelentettek másoknak is. A legszomorúbb mégis az volt, hogy életemben kevés ennyire jó adottságú munkahely van: csodálatos és kreatív kollégák, és még inkább jó emberek vettek körül. Minél vidámabb volt körülöttem minden, én annál nagyobb kontrasztot éreztem a kétségeimmel. Megpróbáltuk, kölcsönös türelemmel, de végül elköszöntünk egymástól. Olyan volt, mint egy jól induló párkapcsolat, ahol közben derül ki, hogy mélyen mindkét fél másra vágyott.

A 168 Órához kerültem, ahol Makai Józsiék egy nagyon szép hetilapos projektet kezdtek el. Bár voltak kételyeim a finanszírozásról, annyira tetszett az a nyugati, történetmesélős közéleti újságírás, hogy úgy voltam vele, örülök neki, amíg a része lehetek. És valóban így volt, élveztem minden percét. Majd elvette..., az élet. Ebben a posztban nem annyira fontos ezt elmesélnem, mi volt az oka a hetilap megszüntetésének. A végeredmény mégis csak az volt, hogy épp mikor elevennek érezhettem magam, fejlődhettem, rengeteg kedves és szomorú, de mindenképp izgalmas történettel foglalkozhattam, véget ért, finanszírozási okokból – mondták.

Egy éven át szabadúszóként dolgozgattam, néha mellékes, nem újságírói munkákat is bevállaltam ismerősöknek, ha írni, szerkeszteni kellett szövegeket. Igyekeztem csak olyan cikkekkel foglalkozni, amik valóban érdekelnek. A mai napig van egy nyitott vállalásom a Szabad Európa felé, de megálltam: 46 – nem kis munkával megkeresett – jobboldali/fideszes tanárból 6 méltatott válaszra. Ami talán elég egy cikkhez – főleg a kontextussal –, de nekem nem volt elég. Ugyanakkor először éreztem igazán a félelmet: az történik velem, ami az idősebb kollégákkal, a keserűség. És tudom, pont ezt akarja a rendszer, hogy minél többen feladják.

Nos, én nem akarom.

Elkezdtem inkább új utakat keresni. Régi vágyam volt az Egyesült Államokba utazni, de úgy döntöttem, megpróbálom közép vagy hosszabb távon összekapcsolni az életemmel. Továbbra is úgy érzem három-öt évet szívesen töltenék itt, de mindenképp hazamennék. Hogy ami lendületet, tapasztalatot itt szerezhetek, az nem csak nekem, de otthon is hasznos lehet. Máskülönben nem fejlődés lenne, hanem menekülés lenne az otthon (milyen fontos szó!) tapasztalható dolgoktól. Engem pedig nem ilyen fából faragtak.

Egy hónapra érkeztem: New York, Detroit, Los Angeles, San Francisco. Megszagolom, megfogdosom (és hagyom, hogy megfogdosson), megízlelem, körbejárom, lefényképezem, lerajzolom, újra és újra elképzelem, átértelmezem.

És még miért?

Őszintén rajongok azért az ideáért, amit az USA jelent. Nincs bennem naivitás, hogy mennyire könnyű "működő kapitalizmusban" élni, ha közben az fél világ a te kiszolgálásodra törekszik. De az idea tetszik.

Tetszik az amerikai expresszionisták látásmódja. Az art deco és új irányzatainak burjánzása az építészetben. Tetszik, hogy New Yorkban ott sétálhatok, ahol a Beastie Boys bontotta ki a szárnyait, összehasonlíthatom a West Coast-i bulikkal. Az univerzum minden részecskéjére mondom, nagyon élvezem, hogy az időzónák miatt már nem éjszaka kell feltépnem a hűtőm ajtaját egy amerikai focimeccs reklámjai láttán, hanem egy sportbárban már teszik is elém a fullos oldalast. Szinte gyerekes. De jó kicsit gyereknek lenni 35 évesen is.

Note: Lesznek képek is, csak egyelőre belöktem az oldalt. Drága barátom, Anna, lelkiismeret furdalásom volt, hogy meddig húztam, hogy elkezdjem (majdnem két hét), miközben kifejezetten kérted, mint a hallgatóidtól is jó eséllyel szoktad. Biztos jó tanár vagy, de még jobb barát.

Note 2: A végére a poén kedvéért idebiggyesztem Weöres Sándor sokkal "plasztikusabb" eredetijét, ami Cseh Tamásékat ihlette:

Az ég-sapkájú ember

Akinek azt mondják: "rosszkor születtél,
kotródj az anyád méhébe vissza.":
e véráztatta kapun nem dönget,
az csak egyszer nyílt, zárva találja;
elindult a hosszú kettős fasorban,
végén kilép a az üres világba,
s a fején jelként(hogy a rablók ne bántsák,
úgy sincs semmije: ) kerek kék sapka.
Kék sapka, tetején taréja nincsen,
simára húzva, körül beszegve,
két kis vakond-prém hajlik a fülre,
alul az állán tök-inda tartja,
az útról nem szed melléje virágot,
s ahogy vándorol tájakat temetve,
mindenütt fedi a sima kék sapka,
holtig eltart a kerek kék sapka.
A volt otthonból, két szellő közt,
fátyolos szemmel, tündér-tekintettel,
bandukol a hosszú kettős fasorban,
jobbról-balról függő zöld falban,
végül kilép az üres mezőre
ahol a határ határát veszti:
onnan mindég van tovább hova menni,
ottan többé nem ismeri senki.